a projekt

Pénteken lezajlott az a projekt - és itt rögtön hangot kell adjak Julcsával való mélységes egyetértésemnek, nevezetesen, hogy a "projekt" szó borzalmasan undorító - , mely általam került megírásra és kierőszakolásra, valamint egy zsidó illetve egy állami, ámde többségében muszlim gyerekekből álló iskola együttműködésével pedig gyakorlatba ültetésre. Elvileg az ún. "professional track" tagjai - amilyen szerencsétlen én is vagyok - egy egész évet szánnak projektjük - ÁÁÁÁÁ - kigondolására, megtervezésére és szervezésére valamint kivitelezésére, gyakorlatilag ez persze szimpla hazugság. Bár az igaz, hogy nagyjából egy év telt el az ötlet kigondolása és az aktuális esemény lezajlása között, azonban az eközben eltelt időszakot merő nagyvonalúság lenne úgy aposztrofálni, hogy annak minden percét, óráját, napját vagy hetét ennek szenteltem volna. De a hivatalos jelentésben persze valami ilyesmi áll majd. Akkor most kis betekintést nyújtok abba, milyen körülmények között is zajlott le eme magasztos célú projektnek minden előzménye és utózmánya.
Nos, kezdődött ott, hogy engem az interaktív oktatásban megszerzett temérdek tapasztalatom miatt elhelyeztek ebbe a munkacsoportba. Ha pedig egész pontos akarok lenni, akkor úgy kell fogalmaznom, hogy én jelentkeztem ebbe a csoportba a fent említett képességekre hivatkozva. Aztán hamar kiderült ebben a munkacsoportban, hogy itt elvárják az embertől, hogy bizonyítsuk is a hivatkozott képességeinket, mégpedig egy ún. PRÓJEKT kivitelezésével. Mindenki egy saját vagy ötletében vagy a megvalósítás módjában egyedi projekt ötletet kellett szüljön, majd pedig ennek megvalósításáért is az öltetgazda lett megtéve főfelelőssé. Azon munkacsoportagok, akik egyedi ötlet hiányában a csúfos kudarc élményével kellett szembesüljenek, furfangos módon csatlakoztak vmelyik egyedi projekt tervezethez, hogy a kivitelezésben segédkezhessenek. Így csatlakozott az én projektemhez Igor. Ez persze többlet segítséget nem jelentett, az egészet annyiban módosította, hogy minden erről szóló papírra az ő nevét is odaírtam. A projekt elkészítésében elsősorban azon ötlet vezérelt, hogy minél kevesebb energia befektetésével minél sikeresebb programot sikerüljön legyártani. Így jutottam el arra az elhatározásra, hogy svéd gyerekeknek szervezek programot, tudván, hogy a gyerekek úgyse tudnak angolul , én meg úgyse svédül, tehát majd úgyis mindent a tanárok csinálnak majd. Ennél is agyafúrtabb voltam, mert a fő ötlet pont az, hogy a gyermekek készítenek mindenféle érdekes témakörben kiselőadásokat, amit egymásnak tartanak meg. Az én munkám annyi volt, hogy találnom kellett olyan tanárokat, akik hajlandóak saját osztályukkal résztvenni ebben az egész őrületben és elhitetni mindenkivel, hogy ez az egész mennyire zsírkirály (forrás: recsol.blogspot.com). Mivel hazudni jól tudok, ez könnyen ment. Nos, azért még sem ment annyira gördülékenyen, mint amennyire a kezdeti lelkesedés sugallta. Azzal a borzasztó idegesítő tapasztalattal lettem ugyanis gazdagabb, hogy az emberek pont annyira nem szeretnek dolgozni, amennyire én sem, meg senki. Bár ötlet szinten mindenki mentálisan elélvezett a különböző találkozók alkalmával, amikoris én adtam elő a csodálatos terveket és magasztos célitűzéseket, aztán az idő előrehaladtával, amikor a program közeledni kezdett , egyre többen hallgattak és tűntek el nyomtalanul a látókörből, nemes egyszerűséggel ignorálva az általam küldött üzeneteket. Ez két okra vezethető vissza az én meglátásom szerint. Az egyik a már fent említett borzasztó félelem attól, hogy valamit talán csinálni is kell. A másik pedig, hogy a muszlim gyerekek szülei szerintem vért okádtak sugárban, amikor a gyerkőcük hazament és elmondta, hogy a tanárnéni a zsidókhoz akar elvinni minket májusban. Így juthattunk el oda, hogy bár a kezdetek kezdetén 2 muszlim többségű osztállyal is számoltunk (összesen 35 fő) és egy zsidó osztállyal (23 fő). A zsidók tartották szavukat és az ígért 23 fő részt is vett, megható kiselőadásokat tartva. A muszlim szekcióból végül egy 9 fős csoport érkezett, 4 tanár kíséretében. Szóval, más nem lehet: vagy kitört a búbópestis a muszlim közösség fiataljai közt, vagy a szülők nem engedték őket.
Ettől a látványos számbeli kiegyensúlyozatlanságtól eltekintve azért egész pofásra sikeredett a program, már amennyit értettem belőle. Tekintve, hogy svédül volt az egész. A kezdeti játékok - amit még szarvasi rabszolgahajcsár koromból hoztam magammal - túl jól sikerültek és nem is nagyon akartak továbblépni az előadások fázisára. Remélték, hogy majd csak játszunk végig, azt eltelik az idő. Kiselőadások, kérdések, válaszok... az egész lényege, hogy bátran kérdezzenek bármit egymástól és brutális testi erőszak alkalmazása nélkül megértessenek olyan dolgokat, amit a másik nem tud. A zsidó gyerekek mentalitása felől egy percig sem volt kétségem, mert azoknak mindig nagy a pofájuk, a világ bármelyik részén... de hálistennek volt pár érdeklődő hang a másik oldalon is, így sikerült elkerülni a nyilvános megaláztatást, ami az én nevem alatt futott volna be világkarriert a már amúgy is feldühödött muszlim szülők körében...
remélem, egy kedves tapasztalattal lett mindenki gazdagabb. vagy legalábbis nem egy csúfos kudarccal.... a legdurvább, hogy erről még egy kiállítás is fog készülni egy stockholmi könyvtárban.... de hogy azt már nem én csinálom, az hótziher!

és ezúton szeretnék Ádámnak jobbulást és nyugodalmas jóéjszakát kívánni! Valamint a Koós Jánostól küldöm neki a kislány a zongoránál című számot, meg annak, aki szereti:
http://www.youtube.com/watch?v=UFs8Ve3_d6M

Kedves Anyák!

Meleg és átható szeretettel köszöntelek Bennetek abból az alkalomból, hogy a Ti napotok van ma. Az Anyák - mint minden társadalom legfontosabb építőelemei - igazán megérdemlik, hogy egy napot az évből és egy bejegyzést ebből a blogból az Ő tiszteletüknek szenteljünk. Külön szeretnék köszönetet mondani azon Anyáknak, akik ezt a blogot olvassák és ezért most megérdemlik, hogy név szerint is felköszöntsük Őket. Legelőször szeretném megemlíteni két testvérem és az én életem közvetlen kiváltó okát, Zsókát, aki Manyusz néven futott be világkarriert. Aztán Zsuzsikát, aki az unokatestvéreimért tehető közvetlenül felelőssé. Majd külön tisztelettel és nagyrabecsüléssel örvendezzünk Anciért, aki immár több generáció létrehozásában vállalt meghatározó és kiemelkedő szerepet. Végül, de korántsem utolsósorban meg egy kismamát is nevezzünk nevén, Stern-Forrás Sárát, aki még csak most fogja megtudni, mire is vállalkozott :)
Ha akadt olyan Anya, aki ezt olvassa és nem került megemlítésre, az kérem, írjon be a panaszkönyvbe!
Boldog Anyák napját!!

summary

Hosszabb kihagyás után elérkezett az idő, hogy hozzájáruljak ismét a blogírás sikersorozatának folytatásához. Az utóbbi több mint két hét igen jó hangulatban telt, rengeteg érdekesebbnél érdekesebb eseménnyel tarkítva. Ez talán némi magyarázatot is ad rá, miért nem írtam, időm ilyesmire nem volt. Persze ez nem igaz.... inkább nem vitt rá a lélek. Nos. Kezdjük ott, ahol abbahagytuk, vagyis Ráchel születésnapjánál. A blog által azóta nyomon nem követett események egyik főszereplője Olivér barátunk, aki miután 4 napos látogatást tett Stockholm városában, visszament Cambridge-be, hogy pár nap múlva engem fogadhasson a gyönyörű brit földeken. A stockholmi látogatás igen kellemesen telt, mászkáltunk össze-vissza, megnéztünk pár múzeumot, amit még én se láttam. Kicsit nehéz úgy programot csinálni, hogy nem akarsz mégegyszer pénzt fizetni azokért a dolgokért, amikhez neked már volt szerencséd, de a látogató barátot meg nem szeretnéd megfosztani attól az örömtől, hogy ő is lássa ezen nevezetességeket... a Vasa múzeum esett leginkább áldozatul, ugyanis én már kétszer voltam. Stockholm kedves város, de fontosabb dolgokat 3 nap alatt meg lehet nézni, utána válogathatsz a fizetős programok között. Én direkt nem néztem meg jópár dolgot, mert tudtam, ha jön vki látogatni, akkor majd úgyis meg kell nézni mégegyszer... na, ennyi volt Stockholm.
Miután Olivér egy hétfői estén visszautazott, nekem pont két napom volt arra, hogy elküldjek mindenféle buta jelentkezéseket olyan egyetemekre, ahol majd pénzt fizetnek nekem, hogy odamehessek és az majd milyen jó lesz... de erről most nem szeretnék beszélni.
Anglia. Előző hét pénteken utaztam Cambridgbe. Cambridge igazán kedves kis egyetemi város. A lakosság 30 százaléka léhűtő diák, rengeteg college van meg pub, ahol az szorgos ifjúság idejének legnagyobb részét tengeti. Anglia úgy általánosságban remek hely, két dolog mindenképp beigazolódott, amit csak hírből tudtam. 1)Tényleg balrahajts van. ami igazán életveszélyes egy kontinentális ember számára. 2) Valóban nincs kevert csap. Én nem tudtam elképzelni, hogy így tényleg élnek emberek, gondoltam, biztos múzeumban meg lehet nézni az ilyesmit, vagy egy-két 100 éve fel nem újított romtanyán akad még egy-kettő..... hát nem!!! Az esetek túlnyomó többségében azzal a kellemetlen szituációval kell szembenézni, hogy van hideg illetve forró víz. Meleg víz nincs, csak ha megengeded mindkét csapot és eldugaszolod a lefolyót. Értelme nincs, megmagyarázni sem tudja senki, ráadásul sokkal több energiába és pénzbe is kerül szerintem két külön csapot felszerelni úgy, hogy közben semmiféle előnyére nem válik ez senkinek. Biztos a birodalmi mentalitás maradványa. Valamihez ragaszkodni, ami már több hátrányt okoz, mint amennyi előnye van.
Kicsit akkor az ivászat kultúrájáról. Angliában ugyan nincs az az ostoba svéd szabály, hogy csak kijelölt helyeken lehet alkoholt vásárolni, de keményen megadóztatnak mindenkit, aki egy bizonyos óra után kíván alkoholt árulni. Ezen oknál fogva az amúgy többségében igen barátságos atmoszférájú pubok 80 százaléka éjfélkor takarodót fúj és elég szakszerűen vesznek rá mindenkit a távozásra. nem az van, hogy még megiszod a sörödet, meg dumálsz. Nem. Fél 12-kor zár a pult, felkapcsolják a villnayokat és utána ötpercenként polite notice-olnak, hogymost már takarodó van bazmeg. A következetes és agresszív kampány következtében 12-kor már nincs ott senki. A másik, meg bár vannak éjjel-nappali üzletek. Sőt, sör is van a pultokon. Node azt csak olyan helyen veeted meg X óra után, ahol van elég pénz kifizetni az ehhez szükséges engedélyt. Vagyis az van, hogy szomjúhozik a torkod, meginnál egy jó kis sört vagy cidert, bemész a boltba és egy kedves kis függönnyel van elválasztva az alkohol részleg a közönség szemevilágától. Amikor pedig megkísérled leemelni a függöny mögül a strongbowt vagy a heinekent, akkor jön a kis indiai, hogy rácsapjon kezedre és felvilágosítson, hogy hiába van kurva sok sör, bazdmeg, nem adhatom el, éérted??!!!
Péntek, szombat és vasárnap Cambridgeben telt. Szombat este megtartottuk a világtörténelem első cyber-széder estéjét. Skype-on keresztül tartottuk a kapcsolatot a budapesti családi ünnepséggel, ami a szokásos helyen, szokásos körülmények között került megrendezésre és - amennyire a különböző átszűrődő hanghatásokból kivettem - a szokásos hangulatban is zajlott le. Volt piálás keményen, a mi részünkről az Olivérrel mindenképp. Sikerült rövid idő alatt leinni magunkat, hogy aztán artikuálatlan módon igyekezzünk a kappan hangunkkal felvenni a harmóniát a budapestről átszürődő mozgalmi dalok foszlányaival. Miután a széderrel végeztünk nekiindultunk még a cambridge-i esti diákélet felfedezésének. Pont elcsíptünk egy pubot. ami fél óráig nyitva volt még, aztán átlendültünk a postgraduatesek elitklubjába, amely helynek legelőnyösebb tulajdonsága az volt, hogy ingyen piálhattunk tovább.... vagyis másnak a számlájára. Végkimerülésig sikerült persze űzni a pia konzumerálását, Olivének kellett felébresztenie egy bőrfotelben, honnan még haza kellett kúszni.
Másnap egy helyi széderestére mentünk el, de azt most el nem mesélem, mert még London is hátravan és már most befejezném, szívem szerint.
London. Kibaszottul nagy város. Életemben nem láttam még ehhez foghatót, de csak azért, mert Európán kívül még sehol nem jártam (kivéve Izraelt, de az is majdnem Európa). Minden van, és mindenből sok. Sőt, nem csak minden, hanem mindenki. A legzavarbaejtőbb érzés az, amikor egy japán csaj tökéletes brit akcentussal szólal meg. Kicsit olyan, mintha egy szinkronizált Kuroszava filmet néznél: nem stimmel a kép meg a hang vhogy. Ez a multikulti dolog még durvább mélységeket ölt ott mint Berlinben. Berlinben csak sok török van, meg még egy-két ilyen-olyan. Londonban ezzel ellentétben rengeteg indiai, pakisztáni, japán, kínai, arab, indián, zsidó meg néger. Apropó, néger! Találkoztam Viktor barátunkkal is, aki pillanatnyilag Lndonban "próbál szerencsét". Ennek részletezésébe most nem megyek bele, legyen elegendő annyi, hogy nem történt gyökeres változás az életvitelében és ezáltal az életében sem. Viktor cselekedeteit ugyanis nagyban meghatározza személyiségének ez az érthetetlen, konstans, már-már meditatívnak tűnő volta: nem tervezi, átgondolja neadjisten megszervezi a dolgokat, hanem ő van. Nem ezt csinál, meg azt csinál, hanem Viktor. Nem Budapesten vagy Izraelben Viktor, hanem most épp Londonban Viktor. Mivel erre már rögtön első találkozásunkkor rájöttem, London megtekintéséből kihagytam Viktort, különben semmit nem láthattam volna a városból. Egy youth hostelben béreltem szobát....vagyis ágyat. Én nem tudom, lehet, én vagyok finnyás, de egy youth hostelnél gyomorforgatóbb, kellemetlenebb, kényelmetlenebb és egyben félelmetesebb szállás kevés létezik a világon. Egyetlen előnye, hogy olcsó és a városban van, de amúgy egy borzalmas hely. Amikor fáradtan , kb hajnali egykor megérkezik az ember a szállására, valami igazán leírhatatlan harag keríti hatalmába, amikor egy igen erőteljesen izzadtságszaggal telített szobában kell 4 másik alvó ember rémes horkolásának a kánonjára megvetni az ágyat a vaksötétben és megpróbálkozni az alvással. Kb 5 órákat aludtam, legszívesebben sugárban hánytam volna végig az összes szobatársat, akik olyannyira a vadidegenség kategóriájába tartoznak, hogy még egy hellót sem eresztenek meg akkor, amikor reggel próbálod udvariasan kikerülni őket. De London kárpótolt mindezért. Voltam pár múzeumban is,kihasználva, hogy ott ingyen van a legtöbb helyre a belépés. Megnéztem a British-t, a National Galleryt, meg a Portrait Galleryt, a National Army illetve az Imperial War Museumot is. Ez utóbbi volt talán a legérdekfeszítőbb, napokat tudtam volna még eltölteni ott, de 3 órásra kellett szűkítenem a láotgatást. ezen kívül beültem még a House of Commons-ba is megnézni egy vitát. Másfél órát kellett sorbanállni, de megérte. Igazán mulatságos ez a szokásjogokra épült rendszer. Nincs semmire konkrétum, csak követendő irányvonalak és mégis milyen jól működik. Nincs például annyi hely az ülésteremben ahány képviselő összesen, így amikor teljes ülés van, akkor a maradék képvieslő álldogál össze-vissza a terem meglévő pontjain. Na, de ebbe ne menjünk bele.
egyelőre ennyi

multitalent

Tekintve, hogy régen ünnepeltünk már szülinapot, elérkezett az idő, hogy egy igen kiemelkedő egyéniség világrajövetelének évfordulóján örvendezzünk. Nagyrabecsült és mélyen szeretett nővéremet, Ráchelt illeti a magasztalás a mai napon. Ráchel olyasvalaki, aki nem pusztán lendületetes ösztönző inspirációval van környezetére, hanem rollerezni is remekül tud. Sőt! Rollerezésen kívül megannyi speciális készséggel rendelkezik, amivel elég kevesen büszkélkedhetnek. Mivel felsorolás szinten nehéz lenne teljes képet mutatni arra vonatkozóan, hogy milyen sokféle dologban is jártas , ezért csak néhány példa megemlítésével vagyunk kénytelenek beérni: Ráchel gitározik, síel, valószínűségszámít, területfejleszt és térszervez, phd-zik, ügyvezet és igazgat, biciklizik, fut, aikidózik, szamurájkardozik, szörfözik, 6 nyelven beszél, derivál, gyököt von, vezet, adót fizet, zenét szerez, spárgázik és ezen tevékenységek többségét az oktatás szintjén is űzi.
Látható, hogy egy ilyen komplex személyiségnek az összes érdeklődési és tevékenységi körét összegfogó ünnepi beszéd megírása szinte lehetetlen kihívás, inkább egy lexikon összeállítása adhatna többé-kevésbbé megfelelő képet Ráchel teljességének megértéséhez. Ezt a célkitűzést most mellőzni vagyunk kénytelenek és igyekszünk megelégedni azzal, hogy megannyi további sikerekben gazdag, anyagiakban termékeny és boldogságban végtelen esztendőket kívánjunk neki további hosszú élete során!

HIP-HIP!!!!!!!!!!!!!!

moritzplatz

Előző hét sztárvendége Moritz Lembke berlini lakos volt. Moritz nagymamájával együtt érkezett Stockholmba vonattal, de nagyi nem lakott velünk és 3 nap után vissza is ment némethonba, míg unokája egy egész hetet maradt. Viszonylag mozgalmas hét volt. A városnézés legkötelezőbb programjait hálistennek elintézték a nagyival kettesben, rám már csak a bombasztikus érdekességek megmutatásának feladata hárult. Moritz egyébként jó némethez méltóan ijesztően részletes tervvel érkezett a városba. Ceruzával bejelölte magának azokat a boltokat, kiskereskedési különlegességeket és szórakoztatóipari egységeket, amiket mindenképp meg akart tekinteni. Nagyjából ezt az útitervet követve hajszoltuk magunkat végig a városon, megszakítva néha az alkalmankénti kitérőkkel, melyeket én javasoltam.
Azzal a jó előre megfontolt szándékkal jött, hogy pénteken és szombaton is ki fog rúgni a hámból, azonban egy múló rosszullét okán ezt a tervet egy szombati kiruccanásra szűkítettük. Nos, több szempontból is mérföldkőnek tekinthetjük ezt az estét: egyrészt mióta itt vagyok, azóta soha ennyi pénzt nem költöttem el egy éjszaka alatt mint ezen a gyönyörű szombati éjszakán, másrészt ezelőtt még soha nem rúgtak ki svéd szórakozóhelyről. Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy valami túlzott mértékű alkoholfogyasztás indukálta inadekvát aktivitás miatt tették ki a szűrömet, le kell szögeznem, nem egészen ez történt. Bár a túlzott mértékű alkoholfogyasztás megvolt, de korántsem aktivitás, hanem éppen passzivitás miatt került sor az incidensre. Történt ugyanis, hogy 5 órányi éjszakai tivornyázás után megérkeztünk egy soul partyra, aholis a belépőjegyet kifizetve és a helyköszöntő felest megivva a táncparketten kötöttünk ki, de ekkor már eléggé fáradt voltam. Leültem kicsit szusszanni egy később túlzottan is csendesnek bizonyuló sarokba, ahol kis idő után, egy gyengébb pillanatban elszenderedtem. Arra ébredtem, hogy egy biztonságiőr kopogtat kedvesen a vállamon és arra kér, hogy kövessem. Ellenállni se energiám, se kedvem nem volt, tehát követtem, egészen a kijáratig, aholis közölte, menjek ki a levegőre 10 percre, kicsit ébredjek fel és utána majd jöjjek vissza, ha úgy érzem. Akkor, abban a pillantban egészen racionális felvetésnek tűnt, tehát minden további nélkül kiálltam a levegőre és pár röpke pillanatig még hálás is voltam, hogy milyen figyelmesek ezek a svéd kidobóemberek. Pár perc eltelte után azonban egyre kellemetlenebbé vált az álldogálás, ugyanis szépen-lassan, ahogy kezdtem felocsúdni a gyors események hatása alól, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen az esőben állok, a külső hőmérséklet megközelítőleg 3 fok és a ruházatom egyszál rövidujjú ingben merül ki. 3 perc tétovázás után megkíséreltem viszamerészkedni abban bízva, hogy a 10 perc csupán költői túlzás, rámbízott mérlegelési lehetőség vagy legalábbis felebaráti tanács volt. Mondta az őr kedvesen, hogy még nem telt le az a 10 perc, de ha gondolom, akkor elbattyoghatok a legközelebbi éjjel-nappaliba és ott megihatok egy kávét, akkor visszaenged. Ekkor kicsit feszült lettem. Ha az ember feszült, akkor ugye kiabál, olyat is, ami nem segíti a helyzet megoldását, főleg illuminált állapotban. Lior ekkor már kint volt és minden diplomáciai képességét bevetette, hogy jobb belátásra bírja az őrt annak érdekében, hogy engem visszaengedjen az esőből. Nem is lett volna baj, ha rendesen viselkedem és elmegyek kávét inni, de kabát nélkül ez kockázatosnak tűnt, szóval, fogtam a zsebemben lévő ruhatárjegyet és az őr kezébe nyomtam, hogy lesszíves kihozni a kabátomat és akkor távozom végleg. Meglepő módon megtette, pedig nem a legkedvesebb angol szavakkal fejeztem ki magamat... csak másnap jöttem rá, hogy egy budapesti szórakozóhelyen már rég gyomron ütöttek, herén vágtak vagy szájbarúgtak volna, ha ilyen - most idézni nem kívánt - hangnemben küldöm el a biztonságért felelős technikai személyzetet melegebb éghajlatra. A kis incidensért cserébe hazajövetelünkkor egy olyan kedves feka buszsofőrbe sikerült belebotlanunk, aki annak ellenére házhoz vitt minket, hogy teljesen rossz buszra szálltunk fel. Azt mondta, hogy úgyis vége a műszaknak, elvisz... na, ilyen éjszakát nem hiszem, hogy pesten át tudnék élni... legalábbis 8 napon túl gyógyuló testi sérülések nélkül biztosan nem...

heti beszámoló

Fanni távozása után hihetetlen energiákkal vetettem bele magam a különböző phd lehetőségek megpályázásához szükséges angol nyelvű kutatási tervezetek megírásába. Mérsékelt sikerrel. A baj az, hogy mindenhova kicsit mást kérnek, mármint, ami a terjedelmet illeti. Nem mindegy ugyanis, hogy 3 oldalas, 5-től 10 oldalas vagy maximum 5000 szavas tervezetről van szó. A legrosszabb egyértelműen az 5-től 10 oldalig terjedő változat, ugyanis ott kell a legtöbb hülyeséget összehordani tudományos angol nyelvezettel és ráadásul úgy, hogy az olthatalan kiváncsiság és érdeklődés látszatát is keltsük. Nem könnyű. Főleg olyan szerencsétleneknek mint én, akiket nem angol anya szült. Nem mintha bajom lenne a magyar nyelvvel, csak kár, hogy senki nem beszéli rajtunk kívül. Persze azt sem akarom, hogy mindenki beszéljen magyarul, az azért rossz lenne.... de legalább lehetne a második anyanyelvem angol. namindegy....
Szóval, legyártottam egy háromoldalas tervezetet, ami egyre kevésbbé tetszik. A rengeteg kiemelkedő ötlet és a kikezdhetetlen tények tömgkelege és a már-már ijesztő tudásszomj persze csak úgy árad az egészből, de mégis jobb lenne, ha tudnám is, érdekli-e őket egyáltalán ez az egész? A dolog persze teljesen lényegtelen, ugyanis a postaköltségen és a ráfordított időn kívül semmibe nem kerül megpályázni egy ilyet, szóval a legjobb befektetés, mert veszteni nem lehet rajta. Legalábbis ezt a fajta hozzáállást javaslom mindenkinek, aki jelentkezik valahova, mert így sokkal könnyebb az elutasítást kezelni lelkileg. A befektetett energia később úgyis megtérülhet ... azon meg nem kell sokat gondolkodni, hogyan....
További problémákkal is szembe kell sajnos néznem ezen jelentkezésekkel kapcsolatban. Ilyen probléma például: az ajánlások, melyeket egykori egyetemi tanáraimtól kell kicsikarnom. Írtam kedvenc emberkínzómak, Bíró Gásbár Tanár Úrnak, Politikatudományok kandidátusa... visszaírt meglepő gyorsasággal, hogy minden további nélkül, csak írjam meg az ajánlást, aztán majd eldönti, "megfelelő-e" és továbbítja szignóval.... tök rendes dolog, télleg.... csak annyira kellemetlen saját magamról ajánlást írni. Ilyenkor az ember soha nem tudja igazán, meddig mehet el.... ha túldicsérem magam, akkor egy arrogáns fasznak néz majd Gazsi és megaláz intellektuálisan, ha meg túl keveset írok, akkor meg az nem jó.
Más. Következő hónapokban durva látogatási cunami lesz itt Stockholmban, végre! Most kezdem úgy érezni, igazán fontos vagyok. Fanni 4 napos látogatása után mai napon megérkezett Moritz barátom egyenesen Berlinből és jövő keddig itt lesz. Aztán áprilisban Commander Oliver érkezik egy hétvégi vizitre. Aztán meg remélem, én megyek Angliába a Pészachi szünetben. Most hallottam, hogy Viktor barátunk Londonba megy április 17-én "szerencsét próbálni"... akármit is jelentsen ez, tervezem, hogy őt is meglátogatom, de persze elsősorban azért az Olivértől kapott lakhatási információkra támaszkodva ..... na , legyen elég ennyi!

Fanni, a turista

Fanni csütrötök éjjel érkezett Stockholmba annak okán, hogy engem meglátogasson ebben a csodás kis skandináv városkában. 4 teljes napot töltött itt, majd kedd hajnalban visszarepült. Rögtön megérkezésének éjjelén sikerült az általa a duty freeben megvásárolt literes jägernek a felét elpusztítanunk, a megfelelő hatással párosulva. Érzékenyebb olvasóink most bocsássanak meg, de az az igazság, hogy kegyetlenül bebasztunk. Ráadásul elég spontánszerűen jött. Ehhez képest másnap reggel már délben útnak tudtunk indulni, ami kisebb fajta csoda, ha azt vesszük, hogy kb 5-kor szédelegtünk be az ágyba.
Elég jól mulattunk itttartózkodása alatt, sokmindent sikerült az általam kijelölt programból teljesíteni, eltekintve pár dologtól. Érdekes érzés olyan városban idegenvezetőt játszani, ahol csak kicsit több mint fél éve vagyok. Mialatt mutogattam a dolgokat, rájöttem két dologra. Egyfelől arra, milyen sokfelé kiigazodom már itt és milyen sok hasznos apróságot tudok, ami megkönnyíti az idelátogató ember dolgát, tekintve hogy azt mutatom meg, amit érdemes megnézni (ez mondjuk csak majdnem igaz, de erről később). Másrészt arra, hogy egy idelátogató ember egészen új perspektívákat is megnyit előttem, amikre eddig nem is figyeltem....lehet, nem véletlenül.... ilyen például, hogy eddig fogalmam sem volt róla, hogy Stockholmban milyen kozmetikai boltok, cipőüzletek, ruhaboltok és kirakatok vannak. Most már tudom azt is, hogy Stockholm tele van H&M boltokkal, amik irtózatos nagyságúak és az emberek láthatóan rengeteg pénzt költenek el bennük.
Tipikus turistáskodás volt ez a pár nap. Az időjárás nem éppen volt nevezhető napsütésesnek, de legalább Fanni megtapasztalhatta az igazán autentikus svéd időjárást.... egy nap alatt négy évszak. Reggel eső, délben szél, délután rövid napsütés, este havazás.
Voltunk 3 múzeumban is, ebből kettőben még én sem voltam: a Nobelben és a Nordiskában. Utóbbiba inkább ne is mentünk volna. Ez egy nagyon szép épület és igazán csalogató külseje van, meg azzal reklámozzák magukat, hogy életközeli kiállításokkal találkozhatunk, melyek a svéd mindennapi életbe engednek közelebbi betekintést. Hácc... Nordiska elnyerte tőlem a "világ legértelmetlenebb múzeuma" címet. Semmi nincs ott, de semmi!! Játékbabáktól kezdve, ikea bútorokon keresztül, üvegfalon át megnézhető svéd kajákig minden, ami egyáltalán nem múzeumba való és abszolút érdektelen. Olyan mintha egy lomtalanításkor körbementek volna és minden szart begyűjtöttek volna ebbe a jobb sorsa érdemes szecessziós épületbe. "Maszk kiállítás" példának okáért: itt maszkokat lehet nézni. Hogy milyeneket? pl: gázmaszk, orvosi maszk, agyagmaszk, maszk a sikoly című filmből. Mi a fasznak ezeket kiállítani? Az egyetlen dolog, ami érdekes volt, az a kis drogszekrény, az egyik képen ez látható. Ezt szívesen hazavittük volna kárpótlás gyanánt azért a 120 koronáért, amit ketten kicsengettünk a semmiért.
A Vasa múzeumba elátogattam másodjára is, mivel korábban már voltam, de úgy gondoltam, ezt mégse hagyhatja ki, mert talán ez a legérdekesebb múzeumok egyike. Aki nem tudná, itt egy 1628-ban elsüllyedt, majd a 60-as években a tengerből kiemelt és rekonstruált hadihajót lehet megtekinteni. A lehető legrosszabb csalókat játszottuk, ugyanis mindekttőnknek csak lejárt nemzetközi diákigazolványa van és az árkülönbség 50 korona... szóval Fanni szépen átrajzolta a 2007-et 2008-ra egy kissé használt golyóstollal, de ezt olyan kislányos ügyetlenséggel sikerült, hogy persze azonnal kiszúrta a jegyeladó srác. Végül némi tétovázás és pár kínos pillanat után a paideia kártyám mentett meg minket, mert azt elfogadta és Fanni felett meg szemet hunyt. diák szerepben beslattyogtunk szépen. Igazi pofátlanság, de jól esett!
Az egyetlen dolog, ami kimaradt és sajnálatos, az a hétvégi éjszakai élet megmutatása volt, ugyanis ezt szombatra terveztük, de sikerült annyira kifárasztani magunkat napközben, hogy este otthonragadtunk. Az elmaradt éjszakázást vasárnap akartuk bepótolni, de rá kellett jönnöm, hogy ez butaság volt, ugyanis vasárnap este senki nem megy sehova, ellentétben a szombattal, amikor részeg tántorgó fiatalok tömegei özönlenek az utcákon és a svéd hidegvért meghazudtoló módon zajonganak mindefele. Nagyon szép élmény... majd legközelebb!
Na, asszem más nem történt. Legalábbis olyan, ami beszámolásra érdemes.
Áldás, békesség!