summary

Hosszabb kihagyás után elérkezett az idő, hogy hozzájáruljak ismét a blogírás sikersorozatának folytatásához. Az utóbbi több mint két hét igen jó hangulatban telt, rengeteg érdekesebbnél érdekesebb eseménnyel tarkítva. Ez talán némi magyarázatot is ad rá, miért nem írtam, időm ilyesmire nem volt. Persze ez nem igaz.... inkább nem vitt rá a lélek. Nos. Kezdjük ott, ahol abbahagytuk, vagyis Ráchel születésnapjánál. A blog által azóta nyomon nem követett események egyik főszereplője Olivér barátunk, aki miután 4 napos látogatást tett Stockholm városában, visszament Cambridge-be, hogy pár nap múlva engem fogadhasson a gyönyörű brit földeken. A stockholmi látogatás igen kellemesen telt, mászkáltunk össze-vissza, megnéztünk pár múzeumot, amit még én se láttam. Kicsit nehéz úgy programot csinálni, hogy nem akarsz mégegyszer pénzt fizetni azokért a dolgokért, amikhez neked már volt szerencséd, de a látogató barátot meg nem szeretnéd megfosztani attól az örömtől, hogy ő is lássa ezen nevezetességeket... a Vasa múzeum esett leginkább áldozatul, ugyanis én már kétszer voltam. Stockholm kedves város, de fontosabb dolgokat 3 nap alatt meg lehet nézni, utána válogathatsz a fizetős programok között. Én direkt nem néztem meg jópár dolgot, mert tudtam, ha jön vki látogatni, akkor majd úgyis meg kell nézni mégegyszer... na, ennyi volt Stockholm.
Miután Olivér egy hétfői estén visszautazott, nekem pont két napom volt arra, hogy elküldjek mindenféle buta jelentkezéseket olyan egyetemekre, ahol majd pénzt fizetnek nekem, hogy odamehessek és az majd milyen jó lesz... de erről most nem szeretnék beszélni.
Anglia. Előző hét pénteken utaztam Cambridgbe. Cambridge igazán kedves kis egyetemi város. A lakosság 30 százaléka léhűtő diák, rengeteg college van meg pub, ahol az szorgos ifjúság idejének legnagyobb részét tengeti. Anglia úgy általánosságban remek hely, két dolog mindenképp beigazolódott, amit csak hírből tudtam. 1)Tényleg balrahajts van. ami igazán életveszélyes egy kontinentális ember számára. 2) Valóban nincs kevert csap. Én nem tudtam elképzelni, hogy így tényleg élnek emberek, gondoltam, biztos múzeumban meg lehet nézni az ilyesmit, vagy egy-két 100 éve fel nem újított romtanyán akad még egy-kettő..... hát nem!!! Az esetek túlnyomó többségében azzal a kellemetlen szituációval kell szembenézni, hogy van hideg illetve forró víz. Meleg víz nincs, csak ha megengeded mindkét csapot és eldugaszolod a lefolyót. Értelme nincs, megmagyarázni sem tudja senki, ráadásul sokkal több energiába és pénzbe is kerül szerintem két külön csapot felszerelni úgy, hogy közben semmiféle előnyére nem válik ez senkinek. Biztos a birodalmi mentalitás maradványa. Valamihez ragaszkodni, ami már több hátrányt okoz, mint amennyi előnye van.
Kicsit akkor az ivászat kultúrájáról. Angliában ugyan nincs az az ostoba svéd szabály, hogy csak kijelölt helyeken lehet alkoholt vásárolni, de keményen megadóztatnak mindenkit, aki egy bizonyos óra után kíván alkoholt árulni. Ezen oknál fogva az amúgy többségében igen barátságos atmoszférájú pubok 80 százaléka éjfélkor takarodót fúj és elég szakszerűen vesznek rá mindenkit a távozásra. nem az van, hogy még megiszod a sörödet, meg dumálsz. Nem. Fél 12-kor zár a pult, felkapcsolják a villnayokat és utána ötpercenként polite notice-olnak, hogymost már takarodó van bazmeg. A következetes és agresszív kampány következtében 12-kor már nincs ott senki. A másik, meg bár vannak éjjel-nappali üzletek. Sőt, sör is van a pultokon. Node azt csak olyan helyen veeted meg X óra után, ahol van elég pénz kifizetni az ehhez szükséges engedélyt. Vagyis az van, hogy szomjúhozik a torkod, meginnál egy jó kis sört vagy cidert, bemész a boltba és egy kedves kis függönnyel van elválasztva az alkohol részleg a közönség szemevilágától. Amikor pedig megkísérled leemelni a függöny mögül a strongbowt vagy a heinekent, akkor jön a kis indiai, hogy rácsapjon kezedre és felvilágosítson, hogy hiába van kurva sok sör, bazdmeg, nem adhatom el, éérted??!!!
Péntek, szombat és vasárnap Cambridgeben telt. Szombat este megtartottuk a világtörténelem első cyber-széder estéjét. Skype-on keresztül tartottuk a kapcsolatot a budapesti családi ünnepséggel, ami a szokásos helyen, szokásos körülmények között került megrendezésre és - amennyire a különböző átszűrődő hanghatásokból kivettem - a szokásos hangulatban is zajlott le. Volt piálás keményen, a mi részünkről az Olivérrel mindenképp. Sikerült rövid idő alatt leinni magunkat, hogy aztán artikuálatlan módon igyekezzünk a kappan hangunkkal felvenni a harmóniát a budapestről átszürődő mozgalmi dalok foszlányaival. Miután a széderrel végeztünk nekiindultunk még a cambridge-i esti diákélet felfedezésének. Pont elcsíptünk egy pubot. ami fél óráig nyitva volt még, aztán átlendültünk a postgraduatesek elitklubjába, amely helynek legelőnyösebb tulajdonsága az volt, hogy ingyen piálhattunk tovább.... vagyis másnak a számlájára. Végkimerülésig sikerült persze űzni a pia konzumerálását, Olivének kellett felébresztenie egy bőrfotelben, honnan még haza kellett kúszni.
Másnap egy helyi széderestére mentünk el, de azt most el nem mesélem, mert még London is hátravan és már most befejezném, szívem szerint.
London. Kibaszottul nagy város. Életemben nem láttam még ehhez foghatót, de csak azért, mert Európán kívül még sehol nem jártam (kivéve Izraelt, de az is majdnem Európa). Minden van, és mindenből sok. Sőt, nem csak minden, hanem mindenki. A legzavarbaejtőbb érzés az, amikor egy japán csaj tökéletes brit akcentussal szólal meg. Kicsit olyan, mintha egy szinkronizált Kuroszava filmet néznél: nem stimmel a kép meg a hang vhogy. Ez a multikulti dolog még durvább mélységeket ölt ott mint Berlinben. Berlinben csak sok török van, meg még egy-két ilyen-olyan. Londonban ezzel ellentétben rengeteg indiai, pakisztáni, japán, kínai, arab, indián, zsidó meg néger. Apropó, néger! Találkoztam Viktor barátunkkal is, aki pillanatnyilag Lndonban "próbál szerencsét". Ennek részletezésébe most nem megyek bele, legyen elegendő annyi, hogy nem történt gyökeres változás az életvitelében és ezáltal az életében sem. Viktor cselekedeteit ugyanis nagyban meghatározza személyiségének ez az érthetetlen, konstans, már-már meditatívnak tűnő volta: nem tervezi, átgondolja neadjisten megszervezi a dolgokat, hanem ő van. Nem ezt csinál, meg azt csinál, hanem Viktor. Nem Budapesten vagy Izraelben Viktor, hanem most épp Londonban Viktor. Mivel erre már rögtön első találkozásunkkor rájöttem, London megtekintéséből kihagytam Viktort, különben semmit nem láthattam volna a városból. Egy youth hostelben béreltem szobát....vagyis ágyat. Én nem tudom, lehet, én vagyok finnyás, de egy youth hostelnél gyomorforgatóbb, kellemetlenebb, kényelmetlenebb és egyben félelmetesebb szállás kevés létezik a világon. Egyetlen előnye, hogy olcsó és a városban van, de amúgy egy borzalmas hely. Amikor fáradtan , kb hajnali egykor megérkezik az ember a szállására, valami igazán leírhatatlan harag keríti hatalmába, amikor egy igen erőteljesen izzadtságszaggal telített szobában kell 4 másik alvó ember rémes horkolásának a kánonjára megvetni az ágyat a vaksötétben és megpróbálkozni az alvással. Kb 5 órákat aludtam, legszívesebben sugárban hánytam volna végig az összes szobatársat, akik olyannyira a vadidegenség kategóriájába tartoznak, hogy még egy hellót sem eresztenek meg akkor, amikor reggel próbálod udvariasan kikerülni őket. De London kárpótolt mindezért. Voltam pár múzeumban is,kihasználva, hogy ott ingyen van a legtöbb helyre a belépés. Megnéztem a British-t, a National Galleryt, meg a Portrait Galleryt, a National Army illetve az Imperial War Museumot is. Ez utóbbi volt talán a legérdekfeszítőbb, napokat tudtam volna még eltölteni ott, de 3 órásra kellett szűkítenem a láotgatást. ezen kívül beültem még a House of Commons-ba is megnézni egy vitát. Másfél órát kellett sorbanállni, de megérte. Igazán mulatságos ez a szokásjogokra épült rendszer. Nincs semmire konkrétum, csak követendő irányvonalak és mégis milyen jól működik. Nincs például annyi hely az ülésteremben ahány képviselő összesen, így amikor teljes ülés van, akkor a maradék képvieslő álldogál össze-vissza a terem meglévő pontjain. Na, de ebbe ne menjünk bele.
egyelőre ennyi

multitalent

Tekintve, hogy régen ünnepeltünk már szülinapot, elérkezett az idő, hogy egy igen kiemelkedő egyéniség világrajövetelének évfordulóján örvendezzünk. Nagyrabecsült és mélyen szeretett nővéremet, Ráchelt illeti a magasztalás a mai napon. Ráchel olyasvalaki, aki nem pusztán lendületetes ösztönző inspirációval van környezetére, hanem rollerezni is remekül tud. Sőt! Rollerezésen kívül megannyi speciális készséggel rendelkezik, amivel elég kevesen büszkélkedhetnek. Mivel felsorolás szinten nehéz lenne teljes képet mutatni arra vonatkozóan, hogy milyen sokféle dologban is jártas , ezért csak néhány példa megemlítésével vagyunk kénytelenek beérni: Ráchel gitározik, síel, valószínűségszámít, területfejleszt és térszervez, phd-zik, ügyvezet és igazgat, biciklizik, fut, aikidózik, szamurájkardozik, szörfözik, 6 nyelven beszél, derivál, gyököt von, vezet, adót fizet, zenét szerez, spárgázik és ezen tevékenységek többségét az oktatás szintjén is űzi.
Látható, hogy egy ilyen komplex személyiségnek az összes érdeklődési és tevékenységi körét összegfogó ünnepi beszéd megírása szinte lehetetlen kihívás, inkább egy lexikon összeállítása adhatna többé-kevésbbé megfelelő képet Ráchel teljességének megértéséhez. Ezt a célkitűzést most mellőzni vagyunk kénytelenek és igyekszünk megelégedni azzal, hogy megannyi további sikerekben gazdag, anyagiakban termékeny és boldogságban végtelen esztendőket kívánjunk neki további hosszú élete során!

HIP-HIP!!!!!!!!!!!!!!

moritzplatz

Előző hét sztárvendége Moritz Lembke berlini lakos volt. Moritz nagymamájával együtt érkezett Stockholmba vonattal, de nagyi nem lakott velünk és 3 nap után vissza is ment némethonba, míg unokája egy egész hetet maradt. Viszonylag mozgalmas hét volt. A városnézés legkötelezőbb programjait hálistennek elintézték a nagyival kettesben, rám már csak a bombasztikus érdekességek megmutatásának feladata hárult. Moritz egyébként jó némethez méltóan ijesztően részletes tervvel érkezett a városba. Ceruzával bejelölte magának azokat a boltokat, kiskereskedési különlegességeket és szórakoztatóipari egységeket, amiket mindenképp meg akart tekinteni. Nagyjából ezt az útitervet követve hajszoltuk magunkat végig a városon, megszakítva néha az alkalmankénti kitérőkkel, melyeket én javasoltam.
Azzal a jó előre megfontolt szándékkal jött, hogy pénteken és szombaton is ki fog rúgni a hámból, azonban egy múló rosszullét okán ezt a tervet egy szombati kiruccanásra szűkítettük. Nos, több szempontból is mérföldkőnek tekinthetjük ezt az estét: egyrészt mióta itt vagyok, azóta soha ennyi pénzt nem költöttem el egy éjszaka alatt mint ezen a gyönyörű szombati éjszakán, másrészt ezelőtt még soha nem rúgtak ki svéd szórakozóhelyről. Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy valami túlzott mértékű alkoholfogyasztás indukálta inadekvát aktivitás miatt tették ki a szűrömet, le kell szögeznem, nem egészen ez történt. Bár a túlzott mértékű alkoholfogyasztás megvolt, de korántsem aktivitás, hanem éppen passzivitás miatt került sor az incidensre. Történt ugyanis, hogy 5 órányi éjszakai tivornyázás után megérkeztünk egy soul partyra, aholis a belépőjegyet kifizetve és a helyköszöntő felest megivva a táncparketten kötöttünk ki, de ekkor már eléggé fáradt voltam. Leültem kicsit szusszanni egy később túlzottan is csendesnek bizonyuló sarokba, ahol kis idő után, egy gyengébb pillanatban elszenderedtem. Arra ébredtem, hogy egy biztonságiőr kopogtat kedvesen a vállamon és arra kér, hogy kövessem. Ellenállni se energiám, se kedvem nem volt, tehát követtem, egészen a kijáratig, aholis közölte, menjek ki a levegőre 10 percre, kicsit ébredjek fel és utána majd jöjjek vissza, ha úgy érzem. Akkor, abban a pillantban egészen racionális felvetésnek tűnt, tehát minden további nélkül kiálltam a levegőre és pár röpke pillanatig még hálás is voltam, hogy milyen figyelmesek ezek a svéd kidobóemberek. Pár perc eltelte után azonban egyre kellemetlenebbé vált az álldogálás, ugyanis szépen-lassan, ahogy kezdtem felocsúdni a gyors események hatása alól, rádöbbentem, hogy tulajdonképpen az esőben állok, a külső hőmérséklet megközelítőleg 3 fok és a ruházatom egyszál rövidujjú ingben merül ki. 3 perc tétovázás után megkíséreltem viszamerészkedni abban bízva, hogy a 10 perc csupán költői túlzás, rámbízott mérlegelési lehetőség vagy legalábbis felebaráti tanács volt. Mondta az őr kedvesen, hogy még nem telt le az a 10 perc, de ha gondolom, akkor elbattyoghatok a legközelebbi éjjel-nappaliba és ott megihatok egy kávét, akkor visszaenged. Ekkor kicsit feszült lettem. Ha az ember feszült, akkor ugye kiabál, olyat is, ami nem segíti a helyzet megoldását, főleg illuminált állapotban. Lior ekkor már kint volt és minden diplomáciai képességét bevetette, hogy jobb belátásra bírja az őrt annak érdekében, hogy engem visszaengedjen az esőből. Nem is lett volna baj, ha rendesen viselkedem és elmegyek kávét inni, de kabát nélkül ez kockázatosnak tűnt, szóval, fogtam a zsebemben lévő ruhatárjegyet és az őr kezébe nyomtam, hogy lesszíves kihozni a kabátomat és akkor távozom végleg. Meglepő módon megtette, pedig nem a legkedvesebb angol szavakkal fejeztem ki magamat... csak másnap jöttem rá, hogy egy budapesti szórakozóhelyen már rég gyomron ütöttek, herén vágtak vagy szájbarúgtak volna, ha ilyen - most idézni nem kívánt - hangnemben küldöm el a biztonságért felelős technikai személyzetet melegebb éghajlatra. A kis incidensért cserébe hazajövetelünkkor egy olyan kedves feka buszsofőrbe sikerült belebotlanunk, aki annak ellenére házhoz vitt minket, hogy teljesen rossz buszra szálltunk fel. Azt mondta, hogy úgyis vége a műszaknak, elvisz... na, ilyen éjszakát nem hiszem, hogy pesten át tudnék élni... legalábbis 8 napon túl gyógyuló testi sérülések nélkül biztosan nem...